Rím lelő

Még cím nékül
(2011. február 11-14. hajnal)


Még félőn leplezem,
de máris hiányzol.
Csókod nyomán ujjam,
még ajkamon pihen.
Türkiz tekinteted
szemem előtt táncol,
de csak látomás az,
meg nem érinthetem.

Gonosz délibáb,
csalfa köd, porfelhő!
Esténként álomba
te ringatsz szeliden.
Mondd csak! Hogy lehetsz ily
végtelenül önző?
Te átölelhetsz,
és én nem tehetem?

Még pislogok kettőt,
és várok egy jelre.
Szemedben a fény
szememben még talány.
Nehéz pilláimat
fáradtan hunyom le,
s álmomban az álom
karjaid közt talál.

Ezerarcú erdő
/2011. február 7., januári kezdeményből/

Suttog az erdő,
füledbe ejt ő
bűnös szavakat.

Kísérteni hív,
felveri hangja
az alvó madarat.

Hosszú hajadban,
kócokban fészkel,
füledbe suttogja:
Segíts, vagy véssz el!

Követ az erdő,
félelmet keltőn
sarkadban liheg.

Az éjszaka árnyait
elébed tárja,
rettegőn figyeld.

Karmos ujjaival
ruhádat tépi,
hiába küzdesz,
nem hagy lelépni!

Suttog az erdő,
füledbe meríti
bormámoros nyelvét.

Alvó madarak
riasztgatásában
már nem leli kedvét.

Lehellete részeg,
borzongatón édes,
tekintete hűvös,
a messziségbe réved.

Bolyong az erdő,
ha a nap feljő,
nyakadban piheg.

Színes kincseit
elébed hányja:
Vigyed, csak vigyed!

Nevetve nézed
gyönge ágait,
incselkedve kérded:
Hol hagyta árnyait?

Csendes az erdő,
tétova szellő
lebbenti hajad.

Álmodó árnyak
új éjre várnak,
a lombok alatt.

Alszik az erdő,
ébred a világ,
hullik a fákról
a mandulavirág.